Tartalom
Alsóbodoki Borbarátok Társulata
Az Alsóbodoki Borbarátok Társulata a 2009. évben alakult. A szőlészetnek Alsóbodokon azonban hosszabb története van. A szőlőhegynek kiváltságos helye van, melynek a község életében megvan a maga szabályrendszere is. A szőlőhegyen való élet természetesen nincs túlszervezve. A szociális kapcsolatok erősítését is szolgálja. A legerősebb kapcsolatok azonban a szőlő-és pinceszomszédok között alakultak ki. Egymást látogatták és vendégelték meg, anekdotákat, legendákat és történeteket meséltek a régmúltról, időjárásról, szőlőmunkálatokról, az emberiség jövőjéről. Ezt a tömörülést „party“-nak is nevezhetnénk. A bor mellé szeleteltek egy kis ételt is (szalonna, kolbász hagymával). Egynéhánynak van az ételből „titkos tartaléka“ is a látogatók számára.
A borkultúrához tartozott a népköltészet is. A bodoki borról úgy tartották, hogy Vinum de Bodok, aki issza, az boldog. Vicces értelmezésben, rossz nyelvek szerint: aki issza, az bolond. Jelentős helyet foglaltak el a népi költésben a szőlőről és borról szóló énekek. A mi községünkre jellemző A bodoki szőllőhegy aljában c. ének (Fehér, 2017).
Elérhetőség
A polgári társulás teljes neve::
Alsóbodoki Borbarátok társulata
Cím:
Alsóbodok 103
951 02
Predseda spolku: Ing. Varga Géza
Ďalší členovia organizačného výboru:
Bene Ladislav
Gyepes František
Gyepes Patrik
Gyepes Pavel
Ing. Brath Miroslav
doc. Ing. Fehér Alexander PhD.
Szabó Silvester
Gálik Peter
Tel.: +421 905 600 285 (Ing. Varga Géza)
Mail: drevarvarga@stonline.sk
Web: www.bodok.sk
Hagyományos szőlészeti munkálatok Bodokon
A hagyományos szőlőtermesztés a helyi szőlőfajtáktól és a környezeti lehetőségektől múlott (legfőképpen a talaj minőségétől és a klímától). A filoxéra előtti szőlőtermesztésről jóformán nincs semmilyen tudomásunk és Zobor-vidékén csak néhyány olyan település van, ahol még emlékeznek az olyan szőlőfajtákra mint a Borosbivaly, Böklöcs, Cseke, Töklevelű, Jakabi és Boldogasszonyi.
A nemesített szőlőfajták terjedésétől kezdve a 20.sz.elején a következő szőlőfajták voltak dominánsak, mint az Ezerjó, Olaszrizling, Vertelényi, Oportó, Kadarka, Csaszla és az azóta szinte feledésbe merült Mézesfehér. Ugyanúgy mint a vidék többi részében, itt is a Fekete-tenger vidékéről („proles pontica“ cca. 50 %-ban) származtak a szőlőfajták. Napjainkban azonban a nyugati borvidékekről („proles occidentalis“ 70 %) származnak szőlőfajták, a keletiek lecsökkentek 25%-ról 15 %-ra („proles orientalis“). A legelterjedtebb oltvány volt a „ripália“ vagy „ripár“ (helyesen Riparia portalis), napjainkban szinte teljesen eltűnt a történelmi magántermő fehér Othello (valójában Noah).
A szőlőtermesztés első fontos lépése volt a telepítés (kiültetés), melyet kizárólag férfiak végeztek. A szőlőhegyen többnyire nem tolerálták a nők jelenlétét legfőképpen a bodoki „törökök“ nem. E tekintetben kivételt jelentett a szomszédos Pográny község. A 18. századig sok szabad területet használtak fel erdőirtás révén és ezeken a területeken telepítettek szőlőültetvényeket, melyekért (átmeneti jelleggel) nem róttak ki adóterheket. Az erdőszéli területeket védőgátakká alakították ki, melyek részben napjainkig is megmaradtak (ún. Rákóczi-gát). A múltban a nemesített szőlőfajták vesszőit egyszerűen a talajba szúrták és így szaporították, a filoxéra megjelenése után amerikai oltványba kezdték oltani. Az oltványokat fűrészporral telített faládákba helyezték, s amikor gyökeret eresztettek, kiültették földfúró segítségével legalább fél méteres mélységben. A kifejlődött szőlőtőke mellé karókat állítottak, melyeket kizárólag az otthoni akácfából készítettek el. A múltban sűrűbben telepítették a szőlőt, mint napjainkban.
Az egyik szőlőtermesztéssel és -műveléssel kapcsolatos európai évkönyv Lamprechttől (15. század) származik, a későbbi időszakból fennmaradt egy-egy részletes leírás és adat a mi régiónkból is (pl. Juraj Fándly munkája Nagyszombat környékéről a 18. sz. végéről). Községünk és a nyitrai püspökség földesurának szőlőműveléssel kapcsolatos munkája a nyitrai gazdasági direktóriumban (Directorium praefectorale et oeconomicum 1800. évből). Ezekben az években, januárban elkészítették a karókat és más fából tákolt eszközöket, februárban lefejtették (elválasztották) a bort az élesztőtől(!). Aztán következett a metszés és még a rügyfakadás előtt az ásás vagy bekapálás. Áprilisban újra beütötték a karókat, májusban bekötözték és utána a szükség szerint gyomláltak. Júniusban másodszor kapálták be (még virágzás előtt), júliusban eltávolították a másodtermő vesszőket (hónaljaztak, hegyeltek). Augusztusban újra kötöztek, hónaljaztak és 20-a körül kapáltak harmadszor, vagyis utoljára. Szeptemberben előkészítették az edényeket, októberben szüreteltek és egyúttal kihúzták a karókat. A legidősebb megkérdezett adatközlők a 20.század végén is ugyanebben a sorrendben nyilatkoztak a munkálatokról.
Néhány zoboralji településen a téli időszakra letakarták az új szőlőtőt, de ez a munka egyáltalán nem volt jellemző Bodokon. Ez főleg más faluhelyeken volt elterjedőben, sőt ma is így járnak el Nagycétény környékén (Nyitracsehin valamivel később), de ugyanezzel találkoztunk Csitáron, Nyitragerencséren, ugyanúgy Nyitraegerszegen és Ahán. Alsószőlősön az oltványok fejeit lóval befogott eke segítségével fedték be, Felsőkirályin ezt a munkát csirkézésnek nevezték el. A téli időszak végén volt szőlőmetszés, melyet metszőkéssel, később ollóval végeztek el. Bodokon is használatos volt ilyen késfajta („görbe kés”) a 19. század idejéből, melynek a hátoldalán baltaszerű kiugrás volt a bozót jobb megtisztítása céljából. A metszőollőkat a szőlősgazdák Nyitráról szerezték be, de Kolonban is volt olyan helyi kovácsmester, aki a vevő kérése alapján tudott kést előállítani (Bodokon találtak egy középkorból való metszőkést a 12-15.századból). Egy időben a metszés időpontja január volt, de egynémely szőlőmunkás mindezt a február hideg napjaira hagyák. A metszéssel levágott vesszőt ma is „csap”-nak nevezik, a megmaradt rügyeket pedig szemnek. A múltban előnybe helyezték a rövid, kevésbé gyakran – a szőlőfajtától függően – a hosszú csapokat, miközben a hosszú szálak meghagyták a dróthoz való kötözésre. A helyesen metszett és formált bokor különös „libakosár” formát kapott. A szőlész metszése
igényes munka volt, bár sokan úgy tartották, hogy metszeni a szamár is tud (azért is, mert valakinek megtörtént, hogy az új hajtásokat megzabálta a kecske és ez jobb termést hozott, mint a szőlősgazda által megmetszett szőlő). A metszés után következett az első bekapálás (ásás).
A múltban az ásás nem volt elterjedve, a mélyebb földmegmunkálást ún. nagykapával (szőlőkapa, sírásókapa) végezték, az ásás főleg a világháborúk után terjedt el. Azután következett az első kötözés, a hajtások lekötéséhez fűzfa faháncsot, szalmaköteget, kukoricacsuhét, sáslevelet, rostot stb. használtak. Tipikus kötöző anyag volt a növényi fonalból készült „rafia” vagy „grafia”, melyet boltban vásároltak meg. Kisebb csodának számított, hogy ezt a munkát asszonyok is végezhették. A Zoboralján ebből az alkalomból ehhez az eseményhez köthető népdalokat énekeltek. A szőlővessző-kötözést követte a második kapálás, ún-sintölés.
Ehhez kisebb, háromágú kapát vagy sintölőt (sarabolót) használtak. Bodokon a villaszerű kapa – ekeszarv (kétfogú graca) nem volt annyira elterjedve, inkább olyan faluhelyeken használták, ahol kavicsosabb volt a talaj, mint pl. Csitáron, Nyitragerencséren, Menyhén és Bádon. Bodokon csak ritkább esetekben, a szőlőtőkék körüli talaj óvatos fellazításánál használták. Ez régi történelmi zoboralji szerszám volt, mely a nyitrai pecséteken is megjelent már a 18. században. Következő munkálatok sorrendben a második és harmadik a kombinált kötözés volt a „pucolással” együtt (hegyelés, ritkítás stb.). A múltban a gazdák nagyon kevés szőlőbetegséget ismertek, a filoxéra ellen az amerikai oltványokkal küzdöttek, a legismertebb gombabetegségekkel (peronoszpóra, lisztharmat) szemben rézgáliccal védekeztek (ez tulajdonképpen a bordói lé, mely mészből és rézgálicból tevődött össze). Csak kétszer permeteztek, az elsőnél 1 kg rézgálicot és 2 kg meszet oldottak fel 100 liter vízben, a második permetezésnél ezt az adagot kb. 20-50 %-kal megnövelték. A „spricceléshez“ fűköteget vagy szalmaköteget használtak fel, néha cirokseprőt vagy lószőrzetből ecsetet készítettek. Az ügyesebbek az ág üreges részéből „vízipuskát“ készítettek. Később rézpermetezőt vásároltak, az ismertebb eladókon kívül főleg a nyitrai Július Jedlička kereskedőtől. A kártevők közül főleg a népiesen elnevezett „vincellért” vagy „vincúrt” ismerték, de nem védekeztek ellenük speciális módon. A madarak ellen madárijesztőket állítottak fel. A harmadik bekapálásra nyár végén került sor (kis kapával) és októberben érkezett el a legvidámabb munka: a szüretelés! A szüret időpontját a hegyi bíró vagy a vincellérmester (peregmester) határozta meg. A szüretelés fő edénye a puttony volt (a szüretelési munkálatokról és bor termelésének előkészületeiről a borkatalógusban tervezünk írni 2015-ben).
A szüret nem tartott hetekig sem hónapokig, mint napjainkban, mindent egy hét alatt leszüreteltek és utána jártak „bengészni”. A szüret után rendezték meg a mulatságot, mely sok mulatságos elemet (szőlőfürtlopás) és huncutságokat tartalmazott. Őszre és télvíz ideje alatt istállótrágyával (ganaj) lehetőség szerint mélyre ásva megtrágyázták a talajt. A trágyát ún. tragacson, egykerekű kosárban hordták szét. Ismert volt más szállító eszköz is, melynek négy hordozható karja volt kerék nélkül (ún. noszigla). A trágyát vasvillával szórták szét (vella). Hogy ne tapossák és gyúrják le a földet, amely ebben az iőszakban nedves volt, különböző irányokból fadeszkákat helyeztek el. Az elhalt tőkéket a keskeny tövető segíségével távolították el. Lassan így ért véget az év és vele együtt az örömök és bánat. Azonban a szőlőben való munkálatok soha nem értek véget, hiszen a szerszámok téli rendbetétele és javításai után a gazdák készülődtek a következő év metszési munkálataira…
doc. Ing. Fehér Sándor, PhD.
Felhasznált irodalom:
www.bodok.sk
Fehér, A. 2017. in Varga, G. - Gyepes, F. Katalóg vín. 9. Bodocká koštovka vín 22.4.2017. 1. vyd. Dolné Obdokovce : Spolok priateľov vína Dolné Obdokovce/Alsóbodoki Borbarátok Társulata. 2017. 44 s.
